Szombat reggel kis késéssel végre elindultunk Helenbe. Én vezettem, mert miért ne :))) Legalább kezemben tarthattam az irányítást:) Mikor megpillantottam magam előtt az első hegylábak egyikét, nagy nyugalom fogott el. VÉGRE!!! Már nagyon hiányzott a szintkülönbség, és vágytam a hegyi levegő, friss illatára. Csodálatos német stílusú kisvárosba érkeztünk. Annyira jó érzés fogott el, mikor megláttam - egy kis Európa itt a nagy Amerikában. Komolyan, mintha hazaérkeztem volna. Gondoltam is magamba, na itt aztán lehet fényképeket készíteni, milyen jó lesz nekem... Tehát NEM!!! A kétéves poronyt nem így gondolta, ment a szélmalomharc a "mi merre akarunk menni", és ő "merre akar menni" cimmel. Hát persze, hogy homlokegyenest ellenkező irányba indult el minden lépésünkre válaszolva. Nagy ötletként jött a "hogyan fárasszuk le a gyereket és altassuk el a babakocsiba" történet, és utána inkább kézbe visszük a kicsit, mivel az nem mobil még, így tutira egyirányba tudunk haladni. Hosszú véget nem érő kavalkád kezdődött. Próbálkoztam a fényképezéssel, de csak azt értem el, hogy NAGYON frusztrált állapotba kerültem. Jópár óra futkosás, és jó pár tonna kavics a folyóba való bedobása után (köszi Dani)a nagyobbik bealudt. Van 2 óránk, de lehet csak 1 felkiálltással olyan szinten kezdtük bevenni a várost, mint szerintem még soha senki Helen utcáin. Rohanás közben gyorsan kattingattam, hogy semmiről ne maradjak le :))) Persze figyelnem kellett a honnan süt a nap, merre álljak, hogyan állítsam be címszavakra, ami nem volt egyszerű a nagyobbikat tolva, de egy próbálkozásnak mindenképpen megfelelt. Arra kellett rájönnöm, hogy aztán itt még van mit tanulni, és nagyon, mondom, NAGYON messze vagyok a jó fotót készítő amatőri szinttől. A képek homályosak, sokszor becsillant a nap, és nem találtam a megfelelő fókuszt. De én igyekszek kérem... Tessék ezt értékelni.Így keletkeztek, mondhatni futtában a következő képek:
No comments:
Post a Comment